Ha megtört az élet, akkor már csak rossz dolgok várnak rám?

Nem.

Keress másik szakembert.

Az vár rád, ami erősítesz.

Igaz nem voltam ott, de valószínűleg a negativitásod miatt nem vetted észre, vagy máshogy értelmezted a segítséget.

Együttműködni olyannal lehet, aki befogadó.

Persze vannak kóklerek a segítő szakmában is, de valójában mit is jelent, hogy nem segített a feldolgozásban? Van kedved kifejteni?

Nem, szerintem az vár rád, amire számítasz.

Ha csak csupa rosszra, akkor valszeg az.

De az én személyes tapasztalatom az, hogy a sok rossz után mindig jön jó, mert a mérleg előbb-utóbb mindig kiegyenlítődik és ez fordítva is igaz: ha minden szuper, előbb-utóbb benyújtják érte a számlát!

Innen szép győzni!

Én a magam részéről rajta vagyok!

Attól függ, hogy hány éves vagy és milyen volt az az 5 "dráma".

Mert 30 évesen iskolai szekálás, párkapcsolati dolgok és szerettek elvesztése meg esetleg munkahelyi/anyagi/karrier döccenők után fel lehet állni, de divat rinyálni miatta.

60 évesen ha az említetteken már túl vagy, de leég a házad, amiért egy életet dolgoztál, lenullázódik minden addig gyűjtögetett pénzed, komolyan lerokkansz (amputált végtag és nem kislábujj, kivett szervek és nem epe, vakbél vagy mandula) és esetleg még el is magányosodsz és mellette semmilyen skillset nem áll rendelkezésedre (diploma, nyelvek, stb.) nem ugyanaz a kategória.

Próbálj meg kifelé figyelni. Szünetet tartani az önmagad sajnálásában és szapulásában. Én ezzel próbálkozom, a doki egyik tanácsa alapján.

Illetve felírom egy naplóba, ami aznap sikerült, mert az agyam hajlamos csak a rossz dolgokat "eltárolni memóriába", ami sikerült ,azt elfelejtem, ezért mindent sz@rabbnak látok. Traumám nekem is volt sok, és igen, néha én is úgy érzem, hogy nincs kiút, aztán máskor meg azt, hogy mégis. 7. terápiába járok.

Az a gond, hogy amíg benne vagyunk egy nehéz életszakaszban, nem vesszük észre, hogy mit hibázunk a segítségkéréskor vagy a kapcsolatainknál.

A szakembered egyfajta tanácsadó. Nem olyan, mint a sebész, aki kikapja a vakbeled, hanem egy szakember, aki navigál téged és ellenőrzi hogy haladsz, de a munkát neked kell elvégezni.

Ahhoz pedig neked kell saját magaddal tisztában lenni, ami valljuk be, ahogy fentebb írtam, tényleg nehéz.

Volt egy ismerősöm, aki észrevette, hogy mindenki menekül tőle, de a miértjét teljesen félreértelmezte. Ő szerinte azért, mert egy energiabomba. A véleményem szerint azzal nincs is baj, ha valaki túlteng az energiától és tele van élettel, csak hogy a személyes tapasztalataim alapján nem ez taszítitta az ismerőseit.

Kb két találkozó után a pszichológusává avanzsált engem és valószínűleg ezt élték át azok is, akik elmenekültek tőle. Laikusként egyszerre nagyon ijesztő és kimerítő, amikor valaki tőled várja, hogy pótold a szakembert, akire szüksége van. A pszichológus ezt tanulja évekig, tudja mit kell tennie, mondania, míg én egy ártalmatlan megjegyzéssel ki tudja mekkora kárt okozhatok. Arról nem is beszélve, hogy természetes egy akármilyen kapcsolatban megosztani fennálló gondokat, de az már fullasztó, amkor másból sem áll egy találkozó, mint egy szerepjátékból, ahol én vagyok a pszichológus, az ismerősöm meg a páciensem.

Azt is beleszámítva, hogy nem csak kellemetlenül érzem magam, mert nem vagyok szakember, hanem, mert attól még hogy nem érzem szükségét annak, hogy a beszélgetőpartneremre pakoljam az aggodalmaimat és a fájdalmamat, én is belül gyötrődök bizonyos dolgok miatt. Ezért is meg azért is, mert egy emberi lény vagyok, nem szeretném más gondjait is a magaménak tudni, nincs szükségem az extra teherre. Nem is beszélve arról, hogy néha jólesik csak jól lenni, kikapcsolódni, szórakozni, pont ezért is frusztráló, amikor kimerültebb vagyok a találkozó után, mint előtte.

Az pedig senkit sem jogosít fel arra, hogy másokat leamortizáljon, hogy őt 5 kisebb trauma érte és nem egy nagy.